Miért akar egy fehérvári fiatal tanító lenni? - villáminterjú Bozsoki Biankával

(Fotó: Pál Loránd)

A fehérvári Bozsoki Bianka szinte gyerekkorától kezdve tudta, hogy tanító szeretne lenni, ám míg álma beteljesült, igencsak hosszú utat tett meg. Számos akadályon verekedte át magát, sokszor megtehette volna, hogy visszafordul, de nem tette, ugyanis az lebegett a szeme előtt, hogy gyerekekkel foglalkozhasson. A kezdetekről, a nehézségekről és a jövőről beszélgettünk vele.

Mikor döntötted el, hogy tanító szeretnél lenni?

Nekem elég korán körvonalazódott, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Már nyolcadik osztályos koromban megfogalmaztam magamban: tanító leszek. Miért? Talán a személyiségemből adódóan. Ott kezdődik a dolog, hogy van két fiatalabb és egy idősebb testvérem is, így számos alkalommal besegítettem a kis tesóknak, sokszor én tanultam velük. Ez sose volt teher számomra, szeretek és akarok is segíteni másoknak. Valamiért úgy érzem, hogy segítenem kell. Másrészt nagyon szeretem a kisgyerekeket, valahogy ők is érzik, hogy velem lehet beszélni, mesélnek nekem, bíznak bennem.

Voltak olyan pillanatok, amikor azt gondoltad, hogy feladod az álmaid?

Persze, hogy volt. Az első tanítási gyakorlatom nem sikerült valami jól, és csak kritikát kaptam, semmi dicséretet. Nagyon megviselt, nehéz volt az egyetemi nyomás és megfelelés az elvárásoknak. Ennek ellenére mindig makacsul kitartottam az elhatározásom mellett.

Persze láttam, hogy a korombeliek 90%-a turisztikára, vagy jogi pályára ment. Ez engem csak megerősített abban, hogy ez a szakma nem való mindenkinek, ugyanis olyan tulajdonságok kellenek hozzá, amelyek sok emberben nincsenek meg, de úgy gondolom, bennem igen: empátia, türelem, kedvesség, és nyitottság. Anno, azt is megkaptam, hogy többre is vihetném, mint egy tanító. Többre? Kinek mi a több? Eljátszottam a gondolattal, hogy más irányba induljak, de sehol máshol nem tudtam magam elképzelni. A középsulis osztályomból csak én mentem alsós tanítónak, ami elég nagy szó. Nem egy népszerű pálya, ez tudott.

Milyennek látod a munkád pályakezdőként?

Olyannak tudnám leírni, mint egy hullámvasutat: egyszer fent, egyszer lent. Nagyon megvisel, ha valami nem sikerül, de nem akarok panaszkodni, ugyanis minden pályakezdőnek nehéz a dolga. Szerencsére tudom értékelni az apró sikereket, meg persze a gyerekek szeretete, egy-egy ölelés vagy tőlük kapott rajz kárpótol minden kudarcomért.

Milyen érzés, hogy azt csinálhatod, amit mindig is szerettél volna?

Felemelő. Amikor más tanároktól, mentoromtól kapok olyan visszajelzéseket, hogy "Nagyon jó pedagógus leszel, csak így tovább!", vagy "Nagyon jó a tanítási stílusod!", az mindig megerősít, hogy jó úton haladok.

Hol látod magad tíz év múlva?

Minden reményem, hogy a pályán tudok maradni. Úgy érzem, jó helyen vagyok Székesfehérváron, és a későbbiekben is itt szeretnék tanítani. Nagyon motivált vagyok, és remélem, hogy tíz év múlva sem fog ez változni, pozitívan tekintek a jövőbe.

>>Eredeti cikk megtekinthető itt<<

Az iskolai bántalmazás, zaklatás kezeléséről beszéltek Fehérváron

Nem is gondolnánk, milyen gyakran lesznek bántalmazás áldozatai a gyerekek az iskolában. Az adatok nem túl rózsásak, de a szakemberek dolgoznak a megoldáson és a kezelésen, tudtuk meg a József Attila Kollégium előadótermében.

A csütörtöki előadáson elsősorban iskolai vezetők, osztályfőnökök, illetve a téma iránt érdeklődő pedagógusok jelentek meg. Az Iskolai eljárásrend bántalmazás (bullying) kezeléséhez című interaktív programot Gedő Ágnes, a szakszolgálat Fejér Megyei Regionális Békítő Teamjének szakpszichológusa vezette, aki elmondta, hogy egy 2015-ös felmérés szerint az iskolás gyermekek 5–15 százalékát hetente minimum egyszer valamelyik társa bántalmazza.

Ebbe nem tartoznak bele a konfliktusok és az azokból fakadó verekedések. Itt csak azokról az esetekről van szó, amikor az elkövetők szándékosan és ismétlődő módon zaklatnak, legtöbbször náluk gyengébb diákokat. A közösségi oldalak és az internet miatt megjelent egy viszonylag új formája is a bántalmazásnak. Ez az, amikor valakiről megosztanak egy számára kellemetlen vagy kifejezetten kínos információt, ami szétterjed, így bár nem ismétlődő cselekmény, mégis kimeríti a bántalmazás fogalmát.

A pszichológus szerint nagyon fontos, hogy ne érje váratlanul az iskola vezetőjét, illetve a pedagógusokat, ha bekövetkezik a baj. Helyette érdemes kiképezni a tanárokat, hogy kezelni tudják a problémát.

Tovább növeli a hatásfokot, ha van az intézményben egy elfogadott eljárásrend, amit követni lehet. Ugyanakkor előfeltétele a megoldásnak a jelzőrendszer, hogy egyáltalán eljusson az információ a szaktudással felvértezett tanárokhoz, ugyanis az áldozat éppúgy nem beszél róla, mint maga az elkövető. Mindent meg kell tenni, hogy még csírájában sikerüljön elfojtani az egyre gyakoribb eseteket, ám ha ez meghiúsul és esetleg eldurvul, akkor sajnos nem lehet megoldani az intézményen belül.

Ha már megtörtént, akkor a kidolgozott eljárásrendnek megfelelően a kezelés egy támogató beszélgetéssel kezdődik, mely úgy igazán hatékony, ha az erre kiképzett tanár és az áldozat kettesben beszélik meg, mi, mikor és hogyan is történt, nagy figyelmet fordítva a folyamat eredetére, hogy hogyan is fajulhattak idáig az események.

Gedő Ágnes hangsúlyozta, a támogató beszélgetés során nem lehet mérlegelni, csak és kizárólag az áldozattá vált egyén mellett lehet állni. Az első körben meg kell próbálni helyreállítani a lelkiállapotát, erősíteni kell őt minden téren és csak azután foglalkozni az eset többi vonulatával.

A CORPUS HUNGARICUMNÁL IS EMLÉKEZTEK A 170 ÉVE KIVÉGZETT ARADI VÉRTANÚKRA

Koszorúzással tisztelegtek az 1849. október 6-án kivégzett aradi vértanúk emléke előtt a Corpus Hungaricum szobornál, ahol Szikora János, a Vörösmarty Színház igazgatója mondott ünnepi beszédet. A rendezvényen a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola diákjainak közreműködésével elevenítették fel a „magyar Golgota” gyászos napjait.

A hagyományokat folytatva Székesfehérvár és Fejér Megye Önkormányzata, valamint a Magyar Honvédség Összhaderőnemi Parancsnoksága közös koszorúzást szervezett az aradi vértanúkra emlékezve.

A Corpus Hungarikum szobornál a történelmi zászlók bevonulását követően a Himnusz hangjai csendültek fel, majd Szikora János, a Vörösmarty Színház igazgatója mondott ünnepi beszédet.

Ünnepi beszédében Szikora János kiemelte, hogy 1849 október 6-án minden idők legatásosabb tömegpusztító fegyverét vetették be, ez pedig a "félelem".

"A félelem béklyóba veri a lelkeket, megfojtja az álmokat, az önfegyelmezés bilincsébe zárja a gondolatot és megszűri a kimondott szavakat. Vegetáló, halk szavú, befelé forduló lénnyé silányítja az embert és otthonunkból, az országból vágytalan pusztaságot teremt." - fogalmazott ünnepi beszédében a Vörösmarty Színház igazgatója. "Haynau jól tudta, hogy a csatamezőn csak azt lehet legyilkolni, aki ott van. De nem ez a cél: elpuszítani minden ellenszegülőt. Győzni egy egész ország felett csak úgy lehet, ha valami olyat teszünk, aminek híre úgy terjed és oly váratlan végzetként sújt le, mint a villám." - tette hozzá Szikora János, aki felidézte, hogy az aradi 13 kivégzésének egyfajta "főpróbája" volt a csákberényi papok megnyilkolása, amikor 1849 július 10-én hajnalban Csákberényben a falu két papját lefogták és két napra rá Nagyigmándon agyonlőtték őket.

A beszédet követően a II. Rákóczi Ferenc Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola diákjai elevenítették fel az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, valamint az azt követő megtorlás időszakát.

A megemlékező műsor után Székesfehérvár Önkormányzata képviseletében tiszteletüket rótták le a Corpusnál Brájer Éva alpolgármester, továbbá koszorút helyeztek el a Magyar Honvédség Összhaderőnemi Parancsnoksága, a Székesfehérvári Lengyel Nemzetiségi Önkormányzat, a város felsőoktatási intézményei, a Vitézi Rend és az Academia Humana Alapítvány, valamint pártok, politikai szervezetek képviselői is. Az ünnepség végén a résztvevők az emlékezés virágait helyezték el.

>>Eredeti cikk megtekinthető itt<<